Minden kornak megvannak a maga uralkodó kérdései. Régen a Szentháromságtan és a Krisztológia volt. A reformáció korában a bűn és a kegyelem, és a hit által való megigazulás és a cselekedetek kérdése, a XIX. században Krisztus személye, most a Szentírás és az inspiráció. Érzik a kritikusok, hogy a Szentírás a keresztyénség fellegvára, s ha meg akarják dönteni a keresztyénséget, a Bibliát kell először megdönteniük. A Szentírás inspiráltsága az a nagy dogma, amellyel áll, vagy esik egy egész sereg kérdés. Vagy áll az inspiráció teljes mértékben, vagy nem. Ha pedig elesik a theopneusztia, akkor az egész Szentírás és minden dogma, amely ezen alapszik, összeomlik. Így került ma a Szentírás a harcok középpontjába.

Ha most már azt nézzük, hogy a Szentírás akár öntudatos, akár öntudatlan degradációjára való törekvésben mily tényezők játsszák a főszerepet, azt kell mondanunk, hogy minden támadás és kritika mögött vagy a racionalista gondolkozás valamilyen formája rejtőzik, amely Isten tekintélye előtt meghajolni nem akarván, a maga mérlegére helyezi még Istent és az ő kijelentését is, vagy a hitetlenség lép fel öntudatosan a keresztyénség centrális dogmája ellen, hogy annak megsemmisítésével az Istenhez vezető utat is elzárja, vagy a tudomány és főleg az exegézis szabadságának jelszava alatt a teológiát is tisztán a világi tudományosság módszerével akarja művelni, vagy pedig hívő lelkülettel ugyan, de szűk látókörrel azt hiszi, hogy valami végzetes dualizmussal a hitet és a tiszta keresztyénséget megtarthatja akkor is, ha a Szentírást a világ szerint való tudományosság és kritika embereinek kiszolgáltatva, azt a saját hitélete, teológiája és egyházi élete számára másodrangú jelentőségűvé teszi (pl. a barthianizmus).

Mindezekről bővebben most már nem szólhatunk. A racionalizmusra vonatkozólag különben is meglehetősen egyforma nálunk a felfogás. Annál inkább szólnunk kell azonban néhány szót a bibliai kritika, s általában a tudományos kutatás és speciálisán a tudományos exegézis szabadságáról, mert könnyen azt hiheti valaki, hogy a református teológia tehát, ha még mindig szigorúan tartja az ortodox álláspontot, úgy bizonyára lehetetlenné teszi, vagy teljesen meg is köti a tudományos kutatás és exegézis szabadságát is. Ez azonban tévedés és ezért kell erre majd külön is kitérnünk.

A Szentírás ellen intézett támadások azért is olyan fontosak, mert ez már a legbelső várövezet, amelybe a keresztyénséget beszorították. S miután a radikális kritika látja, hogy ameddig a hívők és a hívő teológusok a Biblia fellegvárába vissza tudnak vonulni, addig a hitüket sem törheti össze, minden támadását a Szentírás ellen koncentrálja. Ezért tehát igyekszik aláaknázni azt, annak előállását, tartalmát, íróit, tekintélyét, csalatkozhatatlanságát, inspiráltságát, stb. illetőleg. Ha már most a kritika szemüvegén keresztül nézzük a helyzetet, az nagyon szomorú.

Herrmann, német teológus, a Ritschl-féle irány legmarkánsabb alakja pl. azt mondja, hogy az inspiráció gondolata, a szerinte megállapított teológiában már nem talál többé képviseletre, s általában a “német teológia minden, a Szentírás teljes tekintélyét védeni akaró törekvést elveszettnek tart”. Ez igen nagy jelentőségű és szomorú kijelentés, mert ehhez már csak egy lépés a teológiai nihilizmus.

Az inspiráció kérdésénél különben azt az érdekes dolgot látjuk, hogy a Szentírás theopneusztiáját tekintve volt egy irány, mely még az ortodoxiát is túl akarta licitálni. Ez az ultraortodox álláspont, mely a mechanikus inspirációt vallotta a legkisebb vesszőnek és pontocskának a felrakásáig. Ez az inspiráció punctualis. Egy másik álláspont vallja a verbális inspirációt. Később azonban mindkettőt feladták és azt mondták, hogy nem az egyes szavak voltak külön-külön inspirálva, hanem maga a gondolat. Ez az inspiráció sententialis. Mások szerint már nem is a gondolatok voltak inspirálva, hanem a Szentírásban lévő dolgok, események. Inspiráció realis. Előállott azután egy másfajta felfogás is, mely elismerte ugyan, hogy a Szentírás a Szentlélek inspirációjának a gyümölcse, de kezdte desztillálni és azt tartotta, hogy az inspiráció csak a Szentírás valláserkölcsi tartalmára vonatkozik. Így Isten Igéje különválaszttatott a Szentírástól. Ez a dualisztikus vagy fundamentális inspiráció.

Az itt felsorolt különféle vélemények azonban nem tudtak győzelmet aratni a hivatalos ortodox álláspont felett. A felvilágosodás és irracionalizmus még inkább eltért a helyes iránytól. Schleiermacher azután egy új irányt hozott be az inspiráció kérdésében, amikor azt mondta, hogy az inspiráció nem intellektuális, hanem etikai téren érvényesült és az elsősorban nem a könyvek, hanem az írók tulajdona. E felfogás szerint tehát az inspiráció nem esszenciálisan, csak graduálisan különbözik más, akár ma is élő hívek inspirációjától, s a Biblia, mialatt egyfelől a legnagyobb igazságokat foglalja magában, addig másfelől tévelygésekkel teli könyv, s így a kritika vele szemben nem csak megengedett, de egyenesen szükséges is. A Biblia tehát nem hitünk és cselekedeteink zsinórmértéke, hanem “csak okmánya a kijelentésnek, azaz emberi hiányos feljegyzése annak, amit Isten velünk közölni akart”. Ezért tehát a Biblia ezen az állásponton már nem Isten Igéje, hanem Isten Igéje csak “benne van” a Szentírásban. (Ma a legáltalánosabb a Schleiermacher álláspontja.)

A modern teológia azután még jobban eltér a helyes iránytól. Abban egységes, hogy semmiféle különös inspirációt, illetőleg kijelentést nem fogad el, csak általánost. Az inspiráció szerintük nem más, mint Isten szava a lelkiismeretben, vagy Isten immanenciája bennünk. És történelmi dolgokban szerintük még mehetünk mások bizonyságtételei után, de vallási dolgokban arra nincsen szükség. Ebből kifolyólag Szentírásra sincs szükség, mert hiszen az értelmünkben és szívünkben már ott van Isten maga és ez elég.

A modernek mellett azután ott vannak a szkeptikusok, akik látva azt, hogy sok nehézség van az inspiráció kérdésében, egyszerűen minden inspirációt tagadnak, ami Isten természetfölötti és különös munkáját jelenthetné. Erre az álláspontra el lehet jutni agnoszticizmus útján is. Ezek szerint tehát csak Isten gondviselésének vezetéséről, vagy efféléről lehet beszélni, de nem valami speciális inspirációról.

Végül pedig vannak a radikálisok, akik minden inspirációt tagadnak, sőt cinikus gúnyba csapnak át, mihelyt erről a kérdésről van szó.

De van még egy álláspont az inspiráció kérdésében: az opportunusok álláspontja. Ezt kétkulacsos, janus-arcu álláspontnak is nevezhetjük, mely szerint szabad utat kell engedni mindenféle kritikának, másfelől azonban az egyszerű néppel és gyülekezettel szemben védeni kell az egész ortodox álláspontot, mintha mi is hinnénk azt. Abból indul ki, hogy más dolog tudományosan foglalkozni a Szentírással és más dolog a gyakorlati életben hirdetni azt. Bernouilli azt mondja, hogy kétféle teológiára van szükség: egy tudományos teológiára, melyet a dolgozó szobában vallunk és ugyanakkor az egyházi szolgálatban szükség van egy egyházi teológiára is, hogy a hívek ne vegyék észre, hogy a prédikátor más álláspontot vall.

 Sebestyén Jenő: Dogmatika, I. p. 59-61

Kapcsolódó anyagok

A Szentírás

A református [kálvinista] keresztyénség álláspontja az inspiráció kérdésében

A református [kálvinista] teológia az ultra-ortodox mechanikus inspirációtannal szemben az organikus inspirációt vallja. Elismeri Isten döntő hatását, de megbecsüli azokat az írókat is, akiket Isten erre a célra kiválasztott. Első jellemvonása, hogy a divinumot feltétlenül Tovább…

A Szentírás

A kritika létjogosultsága és a bibliai tudományok problémái

Ami most már a kritikát illeti, egyfelől el kell ismernünk azt, hogy a kritikának bizonyos feltételekhez kötötten megvan a maga létjogosultsága, másfelől azonban a kritika ma olyan úton halad és olyan eredményeket produkál, hogy sok Tovább…

A Szentírás

A Szentírás inspirációja, ihletettsége

Articulus fundamentalis az, hogy az írás Istentől ihletett: pasza gráfé theopneusztosz (II.Tim.3:16). Az auctoritas attól függ, hogy mennyiben fogadjuk el a Szentírás inspiráltságát? Minél tisztábban látjuk ezt, annál nagyobb a tekintélye. Az inspiráció a Szentiéleknek Tovább…