Ami most már a kritikát illeti, egyfelől el kell ismernünk azt, hogy a kritikának bizonyos feltételekhez kötötten megvan a maga létjogosultsága, másfelől azonban a kritika ma olyan úton halad és olyan eredményeket produkál, hogy sok nehézséget gördít az egyház és az ortodox teológia útjába. Tehát egyfelől megvannak a problémák, melyek megoldásra várnak, másfelől a kritika ezeket nem hogy áthidalná, hanem még jobban elmélyíteni törekszik. Mert kétféle kritika van: hívő és hitetlen, építő és romboló s csak ez utóbbi veszedelmes.
Van-e a kritikának létjogosultsága és mik a korlátái? Általános elvként megállapíthatjuk, hogy a “krinein” jogosult. Ítélés és megítélés hozzátartozik a tudományos gondolkozáshoz, de építő legyen a kritika, azaz az isteni igazság mélyebb megértését tűzze ki célul, nem lerombolását. A bibliai tudományokat illetőleg különben kétféle kritika alakult ki, úgy mint az alsóbb és felsőbb kritika. Az első a szöveg-kritika (critica textualis), amelynek, mint az Enciklopédiában is tanultuk, megvan a létjogosultsága, de azért még a szöveg-kritikának sem szabad a Biblia eredeti szövegét kritizálni. Csak annak másolatait, az eredeti szöveg tisztasága és hiteles megállapítása érdekében.
Az u.n. felsőbb kritika, amit az angol nyelvű világ “higher criticism” néven nevez, már nemcsak a szövegét bírálta, hanem mindent, ami a Szentírással összefügg, sőt annak tartalmát is. Ez az a kritika, amelynek alapelvével és tendenciájával szemben elutasító álláspontot kell elfoglalnunk. Mert igaz ugyan, hogy több területen ennek is megvan a létjogosultsága (pl. szabad kutatni az írót, az előállás idejét, források, gyűjtemények, egy-egy könyv keletkezését, stb.). De a hívő kutatót köti a Szentírás isteni voltába vetett hit és ez a kiindulási pont. A Szentírással szemben tehát nincsen neutralitás. És éppen ezért a Szentírás tartalmát egyáltalán nem szabad kritizálni, s főleg arra a kérdésre, hogy a Biblia Isten Igéje-e, vagy sem, nem lehet negatíve felelni, mert nem tudományos kérdés. Ezért mondja Bavinck, hogy “a Szentírás inspirációja, amiről Isten beszél, nem tudományos probléma, hanem vallási igazság.”
Egyébként azon, hogy a komoly teológia és a modern tudományos gondolkozás között ma lépten-nyomon kitör a konfliktus, nem is csodálkozhatunk, mert azt a modern tudományos gondolkozás alapelvet hozza magával, amely egyenesen megsemmisíti a Szentírás tekintélyét.
A modern tudományos gondolkozásnak u.i. 3 pontja, 3 tétele van, amelyből kiindul és amelynek alapján összeütközésbe kerül a hit és a tudomány, s ezek a következők: 1.) az emberi értelem autonómiájának az elve, 2.) a dolgok immanens magyarázatának a követelménye és 3.) a valóságok mechanisztikus és causalistikus magyarázására irányuló tendencia. Az első azt jelenti, hogy a racionalizmus az egyetlen elfogadható tudományos álláspont mindennek- a vizsgálatánál. A második azt, hogy a dolgokat magukból a dolgokból kell megmagyarázni és nem lehet semmi mást, tehát természetfölötti tényezőket segítségül hívni. A harmadik pedig azt jelenti, hogy csak a földi síkban maradhat az emberi gondolkozás a kozmosz területén. A metafizika világát már nem keresheti. Ennek a háromnak az összefoglalásából áll elő az a konfliktus, amely a hit és a tudomány között van, mert ez a gondolkozás megöl minden komoly teológiát, dogmatikát, bibliai tudományokat, sőt még a valláspszichológiát is, mert nem ismeri el a teológia speciális jellegét és speciális módszereinek létjogosultságát.
A modern tudományos gondolkozás e trilógiáját azonban nem lehet alkalmazni a teológiára. Az összeütközés tehát azért van, mert nem tudják értékelni és nem tudják észrevenni, hogy a Szentírásban két faktor szerepel: t.i. az isteni és az emberi faktor. Most már minden azon fordul meg, hogy hogyan gondolkozunk e két faktorról? Nem lehet vallani 1.) azt, hogy a Szentírás csak az isteni faktor eredménye (ultraortodox irány), 2.) még kevésbé lehet azt mondani, hogy a Szentírás kizárólag emberi produktum (ez a másik véglet), 3.) azt sem lehet mondani, hogy a kettő egyenrangú, 4.) az isteni faktor megmérhetetlenül magasabb rendű, mint az emberi, mert ha az isteni faktor nem akarta volna, nem jöhetett volna létre a Szentírás, de ha az emberi faktor nem akarta volna, akkor is létrejött volna.
Az inspiráció kérdését mindenkinek a szemében az dönti el, hogy hogyan tudja értékelni az isteni és emberi faktor közös munkáját? Egyiket se becsülje túl a másik rovására és mindegyiket a maga helyén alkalmazza. A kritika tehát az emberi faktorral szemben mindenkor érvényesülhet, de sohasem az isteni faktorral szemben. A probléma lényege tehát az, hogy mi a két faktor külön-külön és együtt való jelentősége; hogy mily viszonyban van a kettő egymással és miben kell látnunk az isteni és miben az emberi faktor munkáját?
Sebestyén Jenő – Dogmatika, I. 61-63
