A református [kálvinista] teológia az ultra-ortodox mechanikus inspirációtannal szemben az organikus inspirációt vallja. Elismeri Isten döntő hatását, de megbecsüli azokat az írókat is, akiket Isten erre a célra kiválasztott. Első jellemvonása, hogy a divinumot feltétlenül respektálja és döntő fontosságúnak tartja. Ez az isteni faktor teljes elismerése, de nem kizárólagossága. Ebből születhetnek gyakorlati nehézségek, de ilyenek a teológia minden terén vannak.
Az egész inspiráció kérdést az isteni és emberi faktor pontos megállapítása által lehet megérteni. Nincsen külön isteni és nincsen külön emberi faktor, hanem a kettő együtt hozta létre a Szentírást.
Felmerül a kérdés, hogy mit ért a mai teológia mechanikus inspiráció alatt? Azt a túlzó, egyoldalú álláspontot, mely kizárólag az isteni, a szupranaturális faktorra helyezve a súlyt, egészen elfeledkezik az emberről és azt mondja, hogy az emberi faktor a Szentírás létrejöttében csak mint mechanikus tényező szerepelt. E processzusban a bibliai írók személyisége egészen elvész, megszűnnek koruk gyermekei lenni, földi gyökerekkel bírni s nem egyebek, mint a Szentlélek öntudatlan, akaratlan eszközei. E szerint az impulsus scribendi-t, a suggestio rerum et verborum- ot is a Szentlélek adja. Az írók személyisége teljesen elvész: munkájuk csak mechanikus processzus, az írók megszűnnek speciális gondolkodással bírni. Hogyan magyarázható mégis, hogy a Szentírásban egészen speciális, jellegzetes vonások vannak? Erre azt felelték, hogy a Szentlélek tendenciózusan csinálta így. Isten úgy adta az inspirációt, hogy mindegyik könyv magán viselje a maga jellegzetességét.
Meg kell azonban állapítanunk azt, hogy akik a mechanikus inspirációt vallották, ezt nem annyira tudatlanságból tették, mint inkább az isteni faktor iránt való mély reverenciából, s hogy azt bizonyítsák, hogy a bibliai írók csak “auctores secundarii”. Bizonyítja ezt az is, hogy a montanisták tanítását, amely szerint csak mechanikus inspiráció van, a régi írók, mint túlzást, már határozottan elítélték.
Könnyű tehát a mechanikus inspirációt ma egy tisztultabb felfogás mellett elítélni. De ne higgyük azt sem, hogy ez álláspontnak csak az egyszerű butaság, vagy a lelki sötétség volt az oka; hanem a szűkebb látókör és a helyes inspiráció-magyarázat mellett sokkal inkább az isteni faktor iránt való határtalan tisztelet és alázatosság.
Van tehát az inspirációnak mechanikus felfogása is: de ne feledjük azt sem, hogy viszont azt sem lehet megengedni, hogy a kritika minden mélyebb és komolyabb inspiráció-fogalmat már a mechanikus inspiráció tanának bélyegezzen és ezen a címen Isten minden magasabb rendű és természetfölötti inspirációját tagadja, s a bibliai írók ihletettségét a közönséges ember, heroikus, vagy általános poétikus inspirációval egyenrangúnak, vagy azoktól fokozatilag különbözőnek tartsa.
Van tehát az Istennek egy rendkívüli ténye, mellyel nemcsak az emberben dolgozik, hanem az emberhez is akar szólni és ez az inspiráció.
Sebestyén Jenő: Dogmatika, I., 63-64
