A keresztyénség első századainak hatalmas dogmatikai harcairól ma néha úgy beszélnek az emberek, mintha az valami régmúlt idő emléke lenne csupán, s mintha a teológusok dogmatikai harcokra ma már nem is lennének képesek. A valóság azonban az, hogy Arius és Athanázius, vagy Augustinus és Pelágius és a hozzájuk hasonlók között (hogy a kisebbeket ne is említsem) a harc szakadatlanul folyik. A különbség csak az, hogy nem minden korban harcolnak a teológusok  ugyanazokért az igazságokért. Voltak idők, amikor nemcsak az első századokban, hanem pl. nálunk is, Méliuszék idejében, a Szentháromság körül folytak a legnagyobb viták, voltak idők, mint nem rég is a XIX. században, amikor főleg christologiai jellegűek voltak azok és így tovább. A keresztyénség legmélyebb lényegével szemben tehát ott settenkedik mindenkor a lázadás, a tagadás szelleme, amely a bűn következménye. Nagyon is sokarcú ez a szellem, amely a századok folyamán az Isten igazságát erről vagy arról az oldalról megtámadja. “Nemcsak úgy jelentkezett, mint remonstrantizmus a szuverén kegyelem tanával szemben, hanem úgy is, mint pelágiánizmus a bűnnel szemben; mint áriánizmus a christologiában, mint szociniánizmus a Szentírás tekintélyének elvetésében, mint deizmus annak tagadásában, hogy Isten minden dolgot fenntart és igazgat, mint naturalizmus a teremtés tagadásában, mint racionalizmusa kijelentés félreértésében”. (Hoedemaker)

Így vagyunk tehát a Szentírásra vonatkozó harcokkal is. Régen még az volt a döntő kérdés, amelyet az emberek egymással szemben szegeztek: “Mint tetszik néktek ama Krisztus felől?” Ma még ennek a kérdésnek is mögé igyekeznek kerülni és felteszik a sok tekintetben még döntőbb jelentőségű kérdést: “Mint tetszik néktek ama Szentírás felől?”

Ha végig gondoljuk a dogmatörténelmi harcokat, azt látjuk, hogy nem volt kérdés, amelyet a hitetlenség, a racionalizmus, antropocentrizmus valaminő formában ki ne kezdett volna. Talán csak egyet nem mertek megtenni a teológusok, illetve álteológusok, t.i. azt, hogy atheisták legyenek. Azonban ma már erre is van példa. A modern teológusokkal kapcsolatban ugyanis beszélnek egy kis csoportról, amely “atheista nüanszok”-kal rendelkezik. Hogy azonban milyen teológusok lehetnek az ilyenek, azt nem tudom elképzelni.

A Szentírást azonban igen sokáig nem merték kikezdeni. Ma azonban már benne vagyunk a Szentírás körül folyó harcok kellős közepében is. E harcok hevességükben, elszántságukban és veszedelmességükben – mert célkitűzésükben is – talán még sokkal nagyobb jelentőségűek, mint a régi trinitárius vagy christologiai viták voltak. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a régi idők u.n. “modern” theologusai, eretnekei: tehát az Ariusok, Manicheusok, a Pelágiusok, Sabelliusok, Servetek, Socinusok és Dávid Ferencek még sok tekintetben igen kegyes és orthodox emberek voltak a mai idők ultraradikális és modern theologusaihoz mérve.

A dogmatörténelem tanúsága szerint az élő Istenbe vetett hiten kívül nem volt dogma, amely századokon át oly szilárdan állott volna a maga eredeti orthodox fogalmazásában, mint a Szentírás Istentől ihletettségébe, csalatkozhatatlanságába és tekintélyébe vetett dogma és a vele kapcsolatos dogmakör. Még a XVIII. század elején is rendületlenül állott. Nem merte kikezdeni a skolasztika; a reformáció pedig, mint tudjuk, Rómát messze túlszárnyaló módon centrális dogmává tette a Szentírásról szóló tant, amikor kimondta, hogy a protestantizmusnak ez a formális princípiuma, s a Szentírás minden tradíció elvetésével hitünk és cselekedeteink egyedüli zsinórmértéke és a “princípium cognoscendi externum” minden theologia számára.

Később azonban, mint tudjuk, a felvilágosodás és a racionalizmus hatása alatt megkezdődött a Szentírás évezredes kőfalainak és fundamentális köveinek bontogatása is. Megszületett az u.n. romboló kritika, amely a legkülönbözőbb formában fogott hozzá a Szentírás szétbontásához. Nem a Szentírás jobb megértésének a vágya vezette, hanem a Szentírás tönkretétele, hitelességének megsemmisítése. És a tragikus az volt, hogy miután a kegyes hívő lelkek, szent tisztelettel, valójában nem is mertek a Szentíráshoz hozzányúlni, a Szentírással való tudományos foglalkozásra azok vállalkoztak elsősorban, akik azt minden pietas és hívő lelkület nélkül sokszor racionalizmussal, cinizmussal és hitetlenséggel is meg merték csinálni. A keresztyénség szerintem úgy járt ebben a kérdésben is, mint pl. a tudományok egyéb területeivel (pl. orvosi, filozófiai, természettudományi kérdésekkel, sexualis ethikával, stb.) is, hogy t.i. hívő alapon nem művelte és mikor a hitetlen alapon való művelés megdöbbentő eredményeiről értesült, sokszor még jobban elzárkózott a helyes művelés gondolata elől.

Így került a Szentírás és a kritika engesztelhetetlen ellentétbe egymással. Azok a látszólagos eredmények, amelyet a kritika akár szöveg-kritikai, akár irodalomtörténeti, akár a canonica generalis, vagy speciális, akár pedig vallástörténeti és történettudományi téren elért, még mohóbbá tették azoknak támadó kedvét, akik a Szentírásban magát a keresztyénséget is tönkre szerették volna tenni.

A Szentírás kritikája két fő formában jelentkezett. Az egyik volt a szövegkritika az ú.n. alsóbb fokú kritika, a másik pedig maguknak a könyveknek, írói hitelesség és tartalmi szempontból vezetett bírálata, az u.n felsőbbrendű kritika, amelyet az angol világ “higher criticism” néven ismer.

Hogy milyen álláspontot foglalunk el a kritikával szemben, erről majd később lesz szó; most csak azt jegyezzük még meg, hogy a Biblia kritikusait sem szabad egy kalap alá vonni; mert nemcsak radikális, cinikus, hitetlen, deista, sőt atheista elemek vannak köztük, hanem van csoportjuk (pl. Barth-ék is!), amely egészen jóhiszeműleg kegyes lélekkel akarja a kritikát a Szentírással szemben alkalmazni, abban a naiv és jóindulatú hitben, hogy ha a kritikának minden tekintetben szabad utat nyit is és a modern világi tudományosság minden követelményét a Szentírással szemben alkalmazza is, azért nem lesz semmi baj, mert a Szentírás a keresztyénség fundamentumának, hitünk és cselekedeteink zsinórmértékének azért megmaradhat.
A józan és szomorú valóság azonban az, hogy a XX. században nincsen egyetlen dogmája sem a keresztyénségnek, amely körül akkora harcok folynának, mint a Szentírással kapcsolatos dogma körül. Mert igaz ugyan, hogy természettudományi téren is óriási az ellentét az evolucionista atheizmus és a keresztyén theizmus között; ezekben a kérdésekben a keresztyénségen belül mégis legalább van valami egység. A Bibliánál azonban azt látjuk, hogy a Szentírást nemcsak kívülről támadják az antikeresztyén világnézetek és az egész u.n. modern tudományosság, hanem belülről is a különböző szellemű teológiaiirányzatok. Úgy, hogy a helyzet ma már ennél a kérdésnél is az, ami a predestinációnál, vagy a partikuláris kegyelem dogmájánál is, hogy t.i. a határozott, tiszta elvi református egyházakon kívül nincsen semmiféle egyház, felekezet vagy teológiaiirányzat, amely a Szentírásról szóló dogmakört a maga tiszta orthodox fogalmazásában még fenn merné tartani.

Sebestyén Jenő – Dogmatika I. 42-42

Kapcsolódó anyagok

A Szentírás

A református [kálvinista] keresztyénség álláspontja az inspiráció kérdésében

A református [kálvinista] teológia az ultra-ortodox mechanikus inspirációtannal szemben az organikus inspirációt vallja. Elismeri Isten döntő hatását, de megbecsüli azokat az írókat is, akiket Isten erre a célra kiválasztott. Első jellemvonása, hogy a divinumot feltétlenül Tovább…

A Szentírás

A kritika létjogosultsága és a bibliai tudományok problémái

Ami most már a kritikát illeti, egyfelől el kell ismernünk azt, hogy a kritikának bizonyos feltételekhez kötötten megvan a maga létjogosultsága, másfelől azonban a kritika ma olyan úton halad és olyan eredményeket produkál, hogy sok Tovább…

A Szentírás

A bibliakritika és a Szentírás ihletettsége

Minden kornak megvannak a maga uralkodó kérdései. Régen a Szentháromságtan és a Krisztológia volt. A reformáció korában a bűn és a kegyelem, és a hit által való megigazulás és a cselekedetek kérdése, a XIX. században Tovább…