A Szentírásnak mindenkor, megingathatatlan és abszolút tekintélye volt mind a maga egészében, mind egyes könyveiben. Az egyház a Szentírást – valami rejtelmes úton és módon indíttatva – kezdettől fogva Isten igéjének tartotta. Tekintélyét tehát az a hit adja meg, hogy Istentől származik, az Isten theopneusztiája által jött létre (II. Tim.3,16).
Vita vagy kritika a Szentíráshoz nem mert férkőzni sokáig. A Szentírást a legmélyebb reverenciával vették körül még a középkorban is. A Szentírásnak ezt a nagy tekintélyét átvette a reformáció is. Sőt még 1714-ben is jelent meg egy Nitzsch nevű teológustól egy dissertatio Gothaban arról a kérdésről, hogy vajon a Szentírás nem Isten-e?
Csak a felvilágosodás után kezdték a Szentírást kritizálni. A Szentírás tekintélye azonban ma is vitán felül állana, ha olyan érvek állanának rendelkezésünkre, melyek még a hitetleneket is meggyőznék. Értelmi úton azonban ezt épp úgy nem lehet bizonyítani, mint pl. az Isten létezését. Döntő bizonyíték a világ számára nincsen kezünkben.
A Szentírás tekintélyénél különösen két dologra támaszkodhatunk: 1.) amit mások mondanak a Bibliáról és 2.) amit a Biblia mond önmagáról; harmadik nincsen.
S a hívő ember mindig nagyobb súlyt helyez és nagyobb súllyal fogadja azt, amit a Szentírás mond magáról, mint mások. A Szentírás pedig ebben a tekintetben mindig egyforma, semper idem. De a hívők is minden időben egyformán gondolkoztak a Szentírásról. Az ortodox (igazhitű, hitvalló) hivatalos álláspont azt mondja a Szentírásról, amit a Szentlélek mond a Szentírásról, hogy t.i. a “teljes írás Istentől ihletett” II.Tim.3;16, Csel.17:11, Zsid.4:12, Oel.22:18-19).
Honnan veszi tehát a Szentírás a maga tekintélyét? Nem a világból nem is a világ szerinti tudományból, hanem maga magából. Róma szerint az egyháztól és az egyház felette áll a Szentírásnak; míg a ref. álláspont szerint a Szentírás van az egyház felett, Scriptura supra ecclesiam (Ef.2:20). Az Egyház csak elismeri és vallja az írás tekintélyét, de nem adja. Wycliff “De veritate Secrae Scripturae” c. munkájában azt mondja, hogy az “egyház egy kánont, vagy könyvet sem tett inspirálttá, hanem csak elismerte és megvallotta, ami mint inspirált és kanonizált irat a gyülekezetben már régen meg volt és tekintéllyel bírt.” Bavinck azt mondja, hogy az írás a maga totalitásában sugározza az isteni tekintélyt és erről a Testimonium Spiritus Sancti tesz bizonyságot és pedig először magában az Írásban, másodszor az Egyházban, harmadszor a saját lelkünkben. Az írás autopisztosz. A Szentírás egy belső rejtelmes egységet alkot, mélyebb minden iratnál és magasabbrendű, mert a Szentírás verbum Dei és a Testimonium Spiritus Sancti az egyetlen út a Szentírás isteni tekintélyének elismerésében, Bengel szerint a Szentírás “viva vox Dei; epistola omnipotentis ad suam creaturam”.
A tekintély kialakulásának is megvan a maga történelmi útja. Lényegében azonban a Szent könyvek tekintélye és kanonicitása misztikus úton állott elő (Kuyper). A Szentírás tekintélye azonban a modern korszellem hatása alatt folytonosan devalválódott, s az álláspontok az egyetemes teológiai álláspontok szerint tolódtak folytonosan balra.
A racionalisták pl. csak azt fogadják el, amit az ő emberi értelmük el is elfogadhat és jóváhagyhat. Ez azonban tévedés, mert a Szentírásban sok minden van, ami a mi értelmünk felett áll (Ján.7,17, I.Kor.2,14). Mások szerint csak históriai tekintélye van, ismét mások szerint csak vallás-erkölcsi jelentősége van. A Szentírás – mondják – nem zsinórmérték, csak kifejezése a keresztyén hitnek. Vannak, akik szerint “csak annyiban van tekintélye a mi számunkra amennyiben a kijelentés okmánya, vagy mert a keresztyén eszmét a legtisztábban fejezi ki, vagy mert üdvös az emberre, s azt vigasztalja és a bűn ellen való harcra indítja.” Különbséget kell tennünk a Szentírásban az auctoritas normae és auctoritas historiae között. A Szentírásnak ugyanis vannak részeli melyek normatív tekintéllyel bírnak és vannak olyan részei, melyeknek csak történelmi tekintélyük van. Nem minden, ami meg van írva, egyszersmind követendő is (pl. bűnös tettek, beszédek, a Sátán szavai, stb.). Pl. a szentek bűnei sem bírhatnak számunkra normatív tekintéllyel, Isten azonban még e részek által is tud tanítani, óvni és figyelmeztetni bennünket.
A Szentírás tartalmának tehát nem minden része bír azonos tekintéllyel. Az igazság is különböző ruhában jelenik meg az Isten igéjében. Különböző típusokat használ. Vannak, amelyeket Isten költői formában adott, vannak, amelyeket prófétai, életfilozófiai példákkal és hasonlatokban nyújt, ahogyan az igazságot meg tudjuk ragadni. Néha antropomorfisztikus formában is jelentkezik.
Sebestyén Jenő: Dogmatika, I. 49-50
