“A kálvinizmus tagadása Jézus Krisztus evangéliumának tagadása is egyben.” C. H. Spurgeon

Mostanában egyre hangosabb anti-kálvinista retorika ütötte fel a fejét. Meglepő módon nem csak a Római Katolikusok részéről érkeznek ezek a támadások, hanem baptisták, karizmatikus keresztények, sőt, reformátusok/református lelkészek irányából is. Az alábbiakban igyekszünk ezekre a vádakra válaszolni és felmutatni azt, hogy mit és miért hiszünk, mi az igaz kálvinizmus [és mit képvisel ez az oldal].

Először is tisztáznunk kell, hogy az az ellenoldal, amely a kálvinizmussal szemben áll, rettenetesen elferdíti azt, amit a kálvinizmus valójában képvisel. Ez várható és természetes akkor, ha valakit kritizálnak, hisz tulajdonképpen senki nem akarja jó fényben feltüntetni azt, akit éppen megvet és támad. Sőt, a lehető legrosszabb képet akarja róla festeni. Pontosan ez az, amit a kálvinizmussal [és magával Kálvinnal] is művelnek. Néhányan egészen odáig elmennek, hogy Kálvin részvételét a Szervét-perben bizonyítékul hozzák arra, hogy a reformátor egyenesen gonosz ember volt. A következtetésük pedig ebből az, hogy ha Kálvin gonosz volt, nem lehettek Istentől megáldott/Istenről szóló helyes tanításai. Természetesen ez érvelési hiba [genetic fallacy] részükről [a tanítás helyett az embert állítják a középpontba], azonban ez nem akadályozza meg őket abban, hogy folytassák az ilyenfajta lejáratást. Mi azonban most tiszta vizet öntünk a pohárba.

Szervét

Szervét Mihály eretnek volt, tévtanító, mivel megtagadta a Szentháromság Istent. Kálvin idejében általános volt a tévtanítók kivégzése, Angliában például 1547 és 1550 között 39 embert végeztek ki herezis miatt. Ha valaki azt állítja: Kálvin hibázott, mikor egyetértett egy tévtanító kivégzésével, akkor miért nem ítél el egyben ugyanígy minden olyan vezetőt a kor Európájában, akik ugyanezt tették? Továbbá: Kálvin elutazott Franciaországba azért, hogy személyesen próbálja meg meggyőzni Szervétet, vonja vissza tévtanait. Akkoriban, a katolikus Franciaországban magát Kálvint is kivégezték volna, mint tévtanítót, ha elfogják. Mégis, vállalta a kockázatot, akár élete árán is megpróbálta volna meggyőzni Szervétet. Valóban egy „gonosz”, „elvetemült” ember tettei ezek, aki „megölte” Szervétet, ahogyan azt sok ellenfelünk próbálja elhitetni?

Szervét azonban nem fogadta meg Kálvin szavait, és elment Genfbe a figyelmeztetés ellenére is. Miután Szervétet letartóztatták és elítélték tévtanításai miatt, Kálvin könyörgött a tanács tagjainak, hogy ha valóban bűnösnek találták, és a halálbüntetés megmásíthatatlan, inkább fejezzék le az eretneket, mert a máglyahalál túl kegyetlen lenne neki. Ennek ellenére Szervétet 1553 október 23-án máglyán elégették.

Kiemelendő, hogy a kor Genfjében törvény írta elő, hogy a tévtanítókat ki kell végezni, tehát a kivégzés törvényes volt, mely bibliai alapon állt [Rm 13:1-2]. Kálvin nem töltött be ügyészi tisztet Genfben, a per során pusztán szemtanúként hallgatták ki, és mint szemtanú, nem volt lehetősége, hogy megakadályozza Szervét kivégzését. Érdekli-e az anti-kálvinistákat az, hogy tisztességesen képviseljék Kálvint a Szervét-üggyel kapcsolatban? Természetesen nem, hiszen ezen részleteket sosem hangoztatják.

kalvin.jpg

Elferdítés, megtévesztés

Azok, akik támadnak bennünket azt gondolják, ők mutatják be helyesen és tisztán a kálvinista tanokat, és mi vagyunk azok, akik elferdítik a doktrínákat és tényeket, csak, hogy védjük az álláspontunkat; illetve mi vagyunk azok, akik nem képviseljük helyesen Krisztust. Beszélnek a szabad akaratról az üdvösség szempontjából [választhatunk: elfogadjuk-e a felkínált üdvösséget vagy sem], Isten minden emberre kiterjedő szeretetéről, arról, hogy hogyan halt meg Krisztus mindenkiért, és legfőképpen arról, hogy az ortodox kálvinizmus Istent egy rettenetes, nemtörődöm, tisztességtelen alaknak állítja be.

Teljes mértékben megértjük az érzéseit azoknak, akik a kálvinizmus teológiájáról nem éppen hízelgő és negatív képet festenek le. Elvégre ki akarna hinni egy olyan Istenben, aki „kényszerít” egyeseket arra, hogy higgyenek benne; aki nem szereti annyira az emberiséget, hogy minden egyes emberért adta volna a Fiát; aki kivételez egyes emberrel [protekció], mikor az egyiket a másik fölé emeli; és aki eleve üdvösségre rendel egyeseket, akaratuk ellenére, míg másokat kifejezetten a kárhozatban hagy anélkül, hogy azoknak bármi esélyük lenne megszabadulni onnan. Ez az, ahogyan a kálvinizmust általában bemutatják… azonban ez megtévesztő ferdítés.

Folyamatosan elferdítik és hamisan mutatják be álláspontunkat; és mikor erre, és egyéb tévedéseikre, ill. teológiánk helyességének igazolására számtalan szentírási igehellyel rámutatunk [mint ahogyan ez az írás is meg fogja ezt tenni], akkor azzal támadnak bennünket, hogy mi vagyunk azok, akik elferdítjük a kálvinizmust vagy a Bibliát, illetve mi nem tudjuk azt, hogy mit tanított valójában Kálvin. Néha olyan messzire képesek elmerészkedni, hogy kiragadnak egy-két igehelyet, és azonnal kijelentik: megcáfolták a kálvinizmust úgy, hogy közben fel sem merül bennük az, hogy minden esetben van válaszunk az álláspontjukra. Mi, kálvinisták [ha elfogadják ezt ellenfeleink, ha nem], olvassuk és tanulmányozzuk a Bibliát. Ezért vagyunk kálvinisták. Ezért is nem lepnek meg, sem meg nem rémítenek bennünket soha az ellen-bizonyítékokként felhozott igeverseik.

Miért is hisszük mi, kálvinisták, azt, amit ténylegesen vallunk? Olyan vakok lennénk, hogy nem látjuk azt, amit oly tisztán tanít a Szentírás – ahogyan azt el akarják rólunk hitetni? Tényleg annyira megkeményedett már a szívünk, hogy képtelenek vagyunk megérteni azt, hogy Isten minden egyes embert szeret a világon? Valóban annyira úrrá lett rajtunk a mocskos elvrendszerünk, hogy addig csűrjük-csavarjuk Isten szavát, amíg azok nem igazolják a saját züllött és aljas vágyainkat? Nos, ez az a kép, ahogyan oly sokan be szeretnének állítani bennünket, sőt, amit expressis verbis ki is mondanak rólunk. Néha úgy érezzük, úgy bánnak velünk, mint ahogyan Genf tanácsa bánt Szervéttel.spurgeon.jpg

Mit hiszünk a bűnnel kapcsolatban?

“Engem sértenek meg személyesen egy olyan Krisztus hirdetésével, aki nem lehet megváltónk a beleegyezésünk nélkül.” James White

Mi, kálvinisták, látjuk a bűn valóságát és érezzük annak súlyát az életünkben. Felismerjük és elfogadjuk, hogy Ádámtól örökölt bűnünk olyan erősen megkötöz minden embert, hogy képtelenné tesz arra bennünket, hogy szentek legyünk. Nem vagyunk képesek miatta semmilyen módon Isten kedvére tenni [Rm 3:10-12], még akkor sem, ha tetteink és választásaink őszintén, a jóságra törekvésből fakadnak. Hisszük, hogy vétkeink megölnek bennünket, elszigetelnek bennünket az Úrtól és képtelenné tesznek bennünket arra, hogy szabad akaratunkból Isten mellett döntsünk [Jn 1:13]. Hisszük ezt azért, mert a Szentírás azt tanítja, hogy a bűnös, meg nem tért ember a bűn szolgája [Rm 6:14-20], halott az ő bűneiben [Ef 2:11], nem képes megérteni a Lélek dolgait [1Kor 2:14], és nem képes Istent keresni [Rm 3:10-12]. Hisszük, hogy a Szentírás által ily módon elénk tárt ember képtelen a saját szabad akaratából Istent választani, mert az ember szabad akarata csak bűnnel teli gondolatokra és cselekedetekre hajlamos. Emlékezzünk arra, hogy a hitetlen telve van gonoszsággal [Mk 7:21-23], vétekkel és csalárdsággal [Jer 17:9], és képtelen megérteni a lelkieket [1Kor 2:14]. Ezért úgy gondoljuk, hogy a meg nem tért ember bűnössége folytán csak igaztalanul tud cselekedni, és bár megvan a szabadsága arra, hogy azt válassza, amire vágyik – de csak a bűnre vágyhat. Hiszünk Isten szavának. macarthur.jpg

John MacArthur

Akkor mégis miért parancsolja meg Isten az embereknek, hogy higgyenek?

Miért parancsolja meg az Úr az embereknek, hogy térjenek meg és bánják meg bűneiket, ha a bűn szolgáiként képtelenek erre? Nem kegyetlen dolog valakitől olyat várni, amit képtelen megtenni? Így panaszkodnak ellenfeleink. Ennek ellenére maga Isten követeli meg azt, hogy szentek legyünk, mikor kijelenti, „Szentek legyetek, mert én szent vagyok” [1Pt 1:16]. Ki merné azt állítani, hogy szentek lehetünk, még ha maga az Úr parancsolta is ezt? Mi bizonyosan nem! Egyszerű tény az, hogy itt Isten olyat kér tőlünk, amit nem tudunk megtenni – és nem azért, mert aljas lenne -, hanem mert Ő maga az igazság és szentség mércéje. A norma pedig nem válik érvénytelenné csak azért, mert valaki képtelen azt megtartani. Azt parancsolja az Úr, hogy térjünk meg [ApCsel 17:30], mégis Isten az, aki adja a megtérést [2Tim 2:25]. Ő parancsolja azt, hogy higgyünk benne [Ex 20:1-3], mégis Ő adja a hitet [Fil 1:29]. Isten parancsolja, hogy legyünk szentek és igazak, még ha azt nem is tudjuk teljesíteni. Mégis, Ő teszi képessé az embert, hogy olyat tegyen, amire önmagától nem lenne képes. Ezért Istené a dicsőség. Pusztán az, hogy Isten azt parancsolja az embereknek, hogy higgyenek, nem jelenti azt, hogy annál jobban képesek lennének hinni, mint ahogyan mikor Isten megparancsolja azt, hogy többé ne vétkezzenek, az azt jelentené, hogy ezt meg is tudnák tartani. rcsproul.jpg

R. C. Sproul

Aki-valaki-bárki=mindenki?

Az anti-kálvinisták azonban a locus classicussal felelnek minderre és azt mondják: hisz a Biblia írja, hogy „aki hisz benne, el ne vesszen…” [Jn 3:16]. Ezért szerintük az itt álló aki/valaki [eredetiben: mindenki, aki hisz benne – ἵνα πᾶς ὁ πιστεύων εἰς αὐτὸν] bizonyítja azt, hogy az ember szabadon dönthet Isten mellett – a bűnössége ellenére. Ez az igehely azonban nem bizonyítja álláspontjukat. Egyedül annyit állít, hogy aki hisz Jézusban, nem fog elveszni. Kik azok, akik hisznek? Akik hitre jutottak, azok, akiknek Isten megadta a hit ajándékát, „Mert nektek nemcsak az adatott meg Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte…” [Fil 1:29]. Azok, akik hisznek, nem mások, mint akiknek megadatott, hogy újjászülessenek, nem a saját akaratukból, mert ők azok, akik „akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” [Jn 1:13]. Akik hisznek, azok, akik megtapasztalták Isten újjáteremtő erejét életükben – ami hitünk szerint egyedül Isten munkája lehet, „Mondának azért néki: Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük? Felele Jézus és monda nékik: Az az Isten dolga [munkája – τὸ ἔργον τοῦ θεοῦ], hogy higgyetek abban, a kit ő küldött.” [Jn 6:28-29]

Ezek az igehelyek szinte sosem kerülnek elő az ellenfeleink részéről, mert túl erősen támasztják meg teológiánkat. Ehelyett megvádolnak azzal, hogy ezek az igék a kontextusukból kiragadottak, vagy valamilyen módon mi értelmezzük félre a Szentírást. Nos, akkor olvassák el a kontextusukat is. Kristálytiszták az igék kontextusukkal együtt, és mi, kálvinisták, hiszünk nekik.

James White

Mit hiszünk a predestinációról [eleve elrendelésről]?

Mi, kálvinisták, hisszük továbbá azt, hogy a bűnös ember akarata egyedül a bűnnek a szolgája [Rm 6:14-20], és a meg nem tért ember akarata oly mértékben képtelen a jóra, hogy egyedül Isten közbeavatkozó munkája teszi képessé az embert arra, hogy újjászülessen. Ezen isteni akaratnak ellenállni nem tudunk [nem vagyunk képesek visszautasítani/nem elfogadni azt], sem azt saját akaratunkból elfogadni nem tudjuk. Hisszük, hogy ha Isten nem avatkozott volna be sorsunkba már a világ teremtése előtt azzal, hogy eleve elrendelte a bűnös emberek megtérését, akkor soha senki nem üdvözülhetne. Teljes mértékben elfogadjuk azt, hogy egyedül Krisztus keresztje az, ami által a bűnös ember megmenekülhet Isten őt sújtó igazságos ítéletének haragja elől, és hogy ez a menekülés egyedül a kegyelemből kapott hit által lehetséges [Ef 2:8-9, Rm 5:1]. Ezért hisszük, hogy Isten eleve elrendelt bennünket az üdvösségre már a világ teremtése előtt, akarata és tetszése szerint [Ef 1:3-5]. Mindez azt jelenti, hogy mi Isten eleve elrendelését akaratának egy végtelenül szeretetteljes megnyilvánulásaként látjuk, mert e nélkül mind elvesznénk.

Mégis, azok, kik ellenünk szólnak, elutasítják ezt, nem akarják meglátni. Azt állítják, hogy a predestináció református értelmezése Istent „kivételező”-nek állítja be, azonban nem veszik észre azt, hogy pont az ő értelmezésük az, mely Isten kiválasztottait „protekciós”-nak állítja be [szerintük Isten nem kiválaszt, hanem előre látja, hogy ki hogyan dönt majd élete folyamán]. Hogy miért? Ha Isten a jövőbe látva tudja meg, hogy majd ki fog mellette és ki fog ellene dönteni, és ez alapján üdvözíti azokat, akik őt választották, akkor Isten aszerint üdvözít egyeseket, ami az ő belsejükben, szívükben, bennük van! Ami azt jelenti, hogy Isten „minőségük” szerint válogatja ki az üdvözülőket: aki jobb, az üdvözül, aki rosszabb, elkárhozik. Nos, ez a kivételezés.

Todd Friel

Mit hiszünk a hitről?

Ahogyan korábban már megállapítottuk, mi, kálvinisták hisszük, hogy a hitünk egyedül Isten munkája [Jn 6:28], ő tesz képessé minket hinni [Fil 1:29], és ő tesz képessé  minket arra, hogy megbánjuk bűneinket [2Tim 2:25] és ezáltal örök életünk legyen [ApCsel 13:48], és a mi újjászületésünk nem a saját akaratunktól függ [Jn 1:12-13].

Hisszük azt, hogy Isten rajtunk ily módon elvégzett munkája az Ő rendkívüli könyörületéből és szeretetéből származik. Hisszük ezt, mert e nélkül a kegyelmes és szerető munkája nélkül, – melyet nem csak a kereszten, hanem a mi szívünkben is elvégzett és elrendelt már a világ teremtése előtt –  egyikünk sem lenne képes szabadon Isten mellett dönteni – a bennünk lévő bűneink ereje, mélysége és sokasága miatt. Nem hisszük azt, hogy nagyobbak lennénk és többre lennénk képesek, mint azt a bennünk lévő bűneink engedik. Ellentétben az elleneinkkel, mi, kálvinisták nem hisszük, hogy a mi meg nem tért állapotunk szabad akarata képessé tenne minket arra, hogy megszabaduljunk a bűneink szolgaságából. Nem hisszük, hogy a meg nem tért ember szabad akarata le tudná győzni a gonoszsággal teli szívünk romlottságát [Mk 7:21-23], csalárdságát [Jer 17:9] és a bűnhöz kötöttségét [Rm 6:14-20]. Nem hisszük, hogy a szabad akaratunk képessé tesz minket arra, hogy feltámasszuk magunkat abból a halálból, ami minden ember állapota megtérése előtt [Ef 2:1]. Nem hisszük, hogy bármilyen cselekedetünk tiszta és nem bűnnel szennyezett lenne Isten előtt [Ézs 64:6]. Ezért hisszük azt, hogy Istennek eleve el kell rendelnie választottait az örök életre [Ef 1:3-5, Rm 8:29], Neki kell a hitet adni számukra [Fil 1:29] és neki kell újjászülnie őket [1Pt 1:3], és ehhez semmi köze a szabad akaratnak [Jn 1:13]. Más szóval: hiszünk Isten szavának.

nathanbusenitz-300x300.jpg

Nathan Busenitz

Az áldozat

Mi, kálvinisták, hiszünk Krisztus kereszten elvégzett engesztelő munkájának erejében. Hisszük, hogy az olyan erős, olyan tökéletes, hogy mindenki, akiért meghalt Krisztus, ezáltal üdvözülni fog. Nem hisszük, hogy Krisztus vére kárba veszhetne. Nem hisszük, hogy abból akár egyetlen csepp is eredménytelenül hullott volna. Hisszük, hogy Krisztus juhai, akiért Igéje szerint életét adta [Jn 15:11,15] üdvözülnek és a kecskék [Mt 25:33-34] bűnét nem engesztelte ki áldozata.

Hisszük továbbá, hogy Krisztus áldozata ténylegesen elvette a benne hívők bűneit, nem pedig pusztán „képes” elvenni őket. Mi az engesztelés skáláját korlátozzuk azt állítva, hogy Jézus csak és kizárólag az Ő juhaiért halt meg [Jn 15:11,15]. Az anti-kálvinisták viszont egyenesen Krisztus áldozatának erejét csökkentik, mikor azt mondják, hogy lesz olyan, akiért meghalt Krisztus, mégsem jut üdvösségre [ha Krisztus mindenkiért meghalt, hogy lehet, hogy egyesek elkárhoznak?]. Ezért mi, kálvinisták vagyunk azok, akik Krisztus áldozatának végtelen erejét valljuk, ami ténylegesen megtisztítja az Ő választottait, és ezt a megtisztítást nem teszi függővé az ember akaratától, de mivel a mi megváltásunkat már azelőtt elvégezte, hogy megszülettünk volna, valósággá is válik mindez az életünkben, ha Isten kegyelméből hitre juttat bennünket [Fil 1:29].

Hisszük, amit az 1Jn 2:2 állít „mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.”. Hisszük, hogy a „világ” szó, mely itt szerepel, arra utal, hogy Isten az Ő kegyelmét a pogányokra is kiterjesztette, az nem csak a zsidóknak szólt. A Mt 15:24-ben Jézus kijelenti, hogy „Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz.”. Jézus nem a pogányokhoz, hanem a zsidókhoz jött. Mégis, mivel a zsidó nép nem ismerte fel azt, hogy Ő a Messiás, Jézus nem csak „a mi bűneinkért [zsidók]…, hanem az egész világ [pogányok is] bűneiért” végezte el engesztelő áldozatát. Ez megmagyarázza azt, hogy miért írta Pál apostol a Rm 1:16-ban azt, hogy „Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten hatalma az minden hívőnek üdvösségére, először a zsidóknak, majd pedig a görögöknek.”

Hisszük, hogy csak azok halnak meg Krisztussal együtt, akikért Krisztus is meghalt, ahogyan azt az Írás tanítja: „Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk.” [Rm 6:8] „Ha tehát Krisztussal meghaltatok a világ elemei számára…” [Kol 2:20] „Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt Istenben.” [Kol 3:3] „Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is.” [2Tim 2:11]. Hisszük ezért, hogy mikor a 2Kor 5:14-ben Pál azt írja „Mert Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt;” akkor a „meghalt mindenkiért” alatt kizárólag a keresztyéneket érti.

Hisszük továbbá, hogy csak a keresztyének igazíttattak meg Isten előtt hit által [Rm 5:1], és azt, hogy a Rm 5:1-ben a „minden megigazított ember” a keresztyéneket jelöli. „Ahogyan tehát egy ember bűne lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága minden ember számára éltető megigazulássá.” Újra kiemeljük: mivel nincs minden ember megváltva, hisszük, hogy az itt szereplő „minden” csak a keresztyén hívekre vonatkozik. Hiszünk Isten szavának. tim-keller.jpg

Tim Keller

Üdvbizonyosság, a hívek megtartatása

“Ha elveszthetnéd az üdvösséged, el is vesztenéd.” John MacArthur

Mi, kálvinisták, hisszük, hogy örökre megtartatunk Krisztus mellett. Hisszük, hogy örök életünk van, soha el nem veszhetünk, ahogyan azt Jézus is kijelenti „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” [Jn 10: 18] Hisszük, hogy Isten tudja, hogy kik az Övéi [2Tim 2:19]. Ő tudja azt, hogy kit hívott el, kit rendelt örök életre, és ebben nem téved, mert Ő mindent tud és ismer. Ő nem azért adja nekünk az örök élet ígéretét, hogy aztán elvegye azt, ha hitetlenné válunk, mert mikor mi nem vagyunk hívek, akkor is hű és igaz Ő [2Tim 2:13]. Nem hisszük, hogy azt, amit Isten az ember szívében elkezdett, azt az ember magától, testben be tudná fejezni [Gal 3:1-3].  Hisszük, hogy egyedül Istent illeti a dicsőség a mi hitünkért, és azért, hogy hű marad hozzánk, azért, hogy igaz Ő, és azért, hogy mi, bűnös emberek, a kegyelem által megmenekültünk. Ezért, mivel Isten igazított meg minket [1Pt 2:24], Isten adta nekünk a hitet [Fil 1:29] és Ő mondja azt, hogy soha el nem veszünk [Jn 10:28, 3:16], hisszük, hogy kegyelméből senki ki nem eshet, aki az Övé.

Hisszük, hogy mindenki, aki hívőnek vallotta magát és elfordult Istentől, elveszett, azok közé soroltatik, akikről a Biblia ezt írja „Közülünk indultak el, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, megmaradtak volna közöttünk. De nyilvánvalóvá kellett lennie, hogy nem mind közülünk valók.” [1Jn 2:19]. Hiszünk Isten szavának. sinclair-ferguson_620.jpg

Szent élet Isten előtt

Mi, kálvinisták, nem hisszük, hogy üdvbizonyosságunk azt jelentené, hogy szabadon vétkezhetünk anélkül, hogy aggódnunk kéne a következmények miatt. Épp ellenkezőleg, mivel a Bárány vére árán vagyunk megváltva – és ez csak az Ő kegyelme miatt lehet a miénk – szeretnünk és szolgálnunk kell Őt, minden tettünk az Ő tiszteletére és dicsőségére kell, hogy mutasson. Azzal nem dicsőítenénk Istent, ha olyat tennénk visszaélve kegyelmével, ami ellenkezik akaratával. Megváltottak vagyunk és nem vágyunk arra, hogy kegyelmét bűnös vágyaink megélésére használhassuk. Érezzük Krisztus áldozatának hatalmasságát és vágyunk arra, hogy szeretetünket és tiszteletünket felmutassuk Atyánk felé. Ezért igyekszünk szentnek lenni, ahogyan az Úr is az [1Pt 1:16], mivel új teremtések vagyunk benne [2Kor 5:17]. Mi, kálvinisták abban hiszünk, amit a Biblia mond.

kenneth_gentry.jpg

Kenneth Gentry

Ki okoz szakadást és békétlenséget?

Ellenfeleink, az anit-kálvinisták munkálják a megosztást Krisztus testén belül azzal, hogy keresztyént keresztyénnel állítanak szembe akkor, mikor hamisan mutatják be és elferdítik a kálvinizmus igaz tanítását. Szakadást idéznek elő, mikor nem követik a Rm 14:1-13 tanítását, ami a keresztyének közti különbözőségről szól.

A Rm 14:1 így parancsolja „A hitben erőtlent pedig fogadjátok be, de ne azért, hogy nézeteit bírálgassátok.”, majd az 5. vers folytatja „Van, aki az egyik napot különbnek tartja a másik napnál, a másik pedig egyformának tart minden napot: mindegyik legyen bizonyos a maga meggyőződésében.”, majd a 10. versben kijelenti „Akkor te miért ítéled el testvéredet? Vagy te is, miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé.”

Nekünk, keresztyéneknek egynek kell lennünk Krisztus testeként. Jézus szavai szerint kell élnünk „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” [Jn 13:15]. Ellenfeleink, akik támadják a kálvinizmust elferdítve és meghamisítva tanait, békétlenséget, szakadást és megosztást okoznak. Ezt munkálva pedig nem engedelmeskednek Isten szavának.

Feltesszük a kérdést: ki okoz szakadást Krisztus testében? Isten vagy a sátán? Ha békétlenséget és szakadást hoznak, akkor Istenért munkálkodnak? Mégis hogyan teszik ezt? Miért térítenek el másokat és lázítanak az apostolok, Augustinus, Kálvin, a puritánok, Spurgeon, Hodge, Kuyper, Sebestyén, Sproul, Piper, MacArthur stb. tanításai és felismerései ellen?

deyoung_large.jpg

Kevin De Young

Konklúzió

Mi, kálvinisták, hisszük, hogy üdvösségünk Isten-központú, hogy a hitre jutásunk egyedül Isten érdeme, azért – vagy az ellen –  semmit sem tehetünk [Fil 1:29], és hogy Isten kegyelmét kiárasztja azokra, akiken megkönyörül, és megkeményíti azokat, akiket akar [Rm 9:14]. Mi, kálvinisták, hiszünk Isten szuverenitásában, szentségében, mindenhatóságában, mindentudásában, és neki tulajdonítjuk a jogot, hogy azt tegyen teremtményeivel, amit csak akar. Hisszük, hogy Isten szeret bennünket és szeretete áll Krisztus keresztje mögött is. Bízunk Jézusban. Elfogadtuk Őt megváltónknak – mivel Ő engedte ezt számunkra. Nem bízunk az ember azon képességében, hogy saját akaratából döntsön Isten mellett, sem abban, hogy saját erejéből belé vesse a hitét. Nem tartjuk magunkat olyan nagyra, hogy azt gondoljuk, hogy mi, mialatt szolgái vagyunk a bűnnek, és halottak vagyunk azokban, képesek lennénk arra, hogy megbízzunk Jézusban. Ellenkezőleg: olyannyira megalázzuk magunkat, hogy nem merjük feltételezni azt, hogy eléggé bölcsek lennénk ahhoz, hogy meg nem tértként Istent válasszuk – mert hisszük, hogy mindenki, aki nem Isten gyermeke és nincs újjászületve, természete szerint a harag fia [Ef 2:3], halott az ő bűnében [Ef 2:1], a bűn szolgája [Rm 6:14-20], telve van gonoszsággal [Mk 7:21-23], és képtelen bármit is megérteni Isten dolgaiból [1Kor 2:14].

Testvéreim, azok, akik megtagadják és szembehelyezkednek a tiszta kálvinizmussal, nyilvánvalóan azt képzelik, hogy az ő bűnös állapotukban meg van a bölcsességük és képességük arra – míg másoknak nincs -, hogy saját maguktól döntsenek Jézus mellett. Mi, kálvinisták sosem mernénk ilyenekkel kérkedni. Jobban ismerjük magunkat és Istent annál, minthogy a jóság és bölcsesség ilyen magas fokára emeljük az embert. Miért? Mert mi hiszünk Isten szavának!