Ha már most a keresztyénség területén belül a Szentírás körül harcoló és vitatkozó csoportokat megfigyeljük, akkor azt látjuk, hogy a különböző álláspontokat négy fő osztályba sorolhatjuk .

Az elsőbe tartoznak azok, akik a Szentírásról szóló dogma tiszta tanítását a legmélyebb biblicitással és a legerősebb orthodoxiával igyekeznek vallani.

A másodikba sorolhatók azok a másik végleten, akik a Szentírást semmire sem becsülik és annak semmi különös jelentőséget nem tulajdonítanak, legfeljebb csak annyit, mint bármelyik más pogány könyvvallás u.n. szent könyveinek. Ez a másik véglet a baloldali radikális szélsőség.

A harmadik csoportba tartoznak azok, akik keresztyén alapon állva számolnak ugyan a Szentírással, de azt teológiai rendszerükből kifolyólag lebecsülik.

A negyedik osztályba pedig azok, akik a Szentírást ugyancsak teológiai álláspontjukból és a keresztyénség lényegére vonatkozó felfogásukból kifolyólag túlbecsülik.

Mindezek alapján azokról, akik a Szentírást semmire sem becsülik, és annak semmi speciális értéket, jelentőséget és jelleget nem tulajdonítanak, nincs mit mondanunk. Ezek épp úgy nem jöhetnek számításba, mint az atheisták, amikor Istenben hívő embereket keresünk.

Sokkal fontosabbak azonban számunkra azok, akik magukat öntudatosan keresztyéneknek vallják, a Szentírásnak fontos helyet tulajdonítanak a maguk keresztyénségében, azonban mégsem adják meg néki azt a tiszteletet, fontosságot és jelentőséget, amely szerintünk, reformátusok szerint, Isten igéjét megilleti. Ezek tehát nem vetik el a Szentírást, de akarva, vagy akaratlanul le­ becsülik. Ide tartoznak a teológiában mindazok, akik a legkülönbözőbb árnyalatokban, elsősorban a baloldalon állnak. Tehát az összes rationalista, modern és radikális teológusok. De speciálisan a Szentírásra vonatkoztatva ugyanebbe a társaságba tartoznak még az antropocentrikusok is, az u.n. magasabbrendű bibliai kritika hívei, az élményteológusok s az általános keresztyének, oxfordianusok és egyéb szektáriusok közül mindazok, akik egyéni kegyességük mellett a teljes bibliai kritikának többé vagy kevésbbé szabad utat engednek.

Azonban még mások is ide tartoznak, a lebecsülők, illetve a Bibliát eléggé meg nem becsülök táborába, t.i. azok, akik azt mondják, hogy éppen azért, mert hívők lettek, a Szentlélek bennük levő világosságát többre becsülik, mint a Szentírást és annak minden tanítását. Az anabaptisták s a hamis misztika régi és modern hívei szerint pl. a Biblia csak a meg nem tért lelkeknek és a gyermekeknek való. A hitben előrehaladottaknak azonban már nincsen rá szükségük, mert elég nekik az úgynevezett “belső világosság”.

De nem hinné az ember, hogy ide tartozik Róma is. Róma ugyanis elvi teológiai álláspontjából kifolyólag szintén lebecsüli a Szentírást. Álláspontja u.i. röviden az, hogy a traditiora szüksége van az egyháznak, de a Bibliára nem. Az egyház tehát szerinte meglehet Szentírás nélkül, de traditio nélkül nem. A Szentírásnak tehát Róma szerint nincs önmagában tekintélye, mert annak tekintélyt az Egyház ad. Róma szerint a Biblia anyagát traditioval kell pótolni.

Azt sem hinné az ember, hogy a Schleiermacher és iskolája által bevezetett érzelmi teológiai irány, az u.n. élményteológia szerint sincs okvetlenül szükség a Szentírásra. Azt mondják ugyanis, hogy a keresztyén egyház hosszú ideig meg volt Szentírás nélkül is és a hívők lényegében hittapasztalatokból táplálkoztak. Ugyanezt meg lehet tehát tenni ma is: nem okvetlenül fontos a Szentírás, mert hiszen azt a “Krisztus-tapasztalatokból” való táplálkozás pótolhatja. Ez az oka azután annak is, hogy szabad utat engednek a bibliai kritikának is, mert hiszen nincs sok veszteni valójuk. (Nagy szerencsénk ma már, hogy nemcsak a református teológia részesíti őket szakadatlanul megérdemelt kritikában, hanem Barth Károly is, kimutatva azt a vérszegénységet, amely e mögött rejtőzik.)

Élményteológiának nevezzük a református teológia szerint azt az irányt, amely a teológia alapját és kiindulási pontját a ker. ember hittapasztalataiban keresi. Isten igéje, a Szentírás, t.i. szerintük, nem bír igaz tekintéllyel, nem forrása és próbaköve a ker. igazságnak. Az élményteológusok tehát a biztos alapot a hívő vallásos tapasztalatában keresik. (Ez lehet vallásos érzés, kegyesség, újjászületés, hit, Istennel való viszony stb. Ezek azonban szerintünk nem állnak magukban, hanem a Szentírásból táplálkoznak, s ezek a hit gyümölcsei. A gyümölcs tehát nem lehet alap is egyúttal. A hit itt már nem igaznak tartása- mindannak, amit az írás tanít, hanem a vallási valóság megélése.

Az élmény azonban nem ismeretforrás a ker. igazság számára. Kell a tapasztalat, de az igazság más, mint az élet. A Szentírás az ismeretforrás és próbakő. A hívő nem élmény által jut az üdvtények ismeretére és elfogadására, hanem az Írás által. Ha elejtjük a Szentírást, szűk lesz a tapasztalat világa, Isten kijelentésbeli gazdagsága elszíntelenedik.

Az élményteológiára azért hívom fel különösen a figyelmet, mert most és később is ezekkel van és lesz a legtöbb baj. Mert a modernek s az egyházon kívüli szekták nem járnak álorcával és becsületesen, nyíltan beszélnek: azonban az élményteológusok s az egyházon belül meglapuló sunyi szekták ref. jelszavakkal járnak szerte itt, Magyarországon, tehát nehéz az igazi elvi álláspontjukat megismerni. Egy ref. teológus. pl. a következő jellemző dolgot mondja róluk: “Ha kijelentéseiket olvassuk, úgy tűnik fel néha, hogy teljesen ugyanazt hiszik és vallják, mint mi. Ismeretes u.i. az a szektáknál, hogy százados, régi szép szavakat és kifejezéseket használnak, amelyek a ref. dogmatikában használatosak (bár egészen mást értenek azok alatt) és ugyanakkor szeretik megállapítani, hogy az igazságnak csak az a tiszta orthodox ref. felfogása, amit ők vallanak”. Teljesen így van ma nálunk is. Vigyázzunk tehát az ál-kálvinistákra!

A Biblia túlbecsülőiról nem kell sokat mondanunk, mert azok ma már sokkal kevesebben vannak, mint azelőtt. Ebben a tekintetben csak utalnunk kell a “régi kor” mechanikus Biblia-imádatára, amelyből született az a római katolikus és modern prot. vád, hogy a reformáció elvetette ugyan az élő pápát, de “papiros pápát” állított helyébe, t.i. a Bibliát. Ez a szellem jelentkezik mindazoknál a szektáknál és az u.n. általános keresztyénség mindama csoportjainál, amelyek egyébként tiszteletreméltóan komoly és hívő alapon a Biblia, mint Isten igéje előtt teljes mértékben meghajolnak ugyan, azonban nincsen teológiailag megalapozott és főleg organikus Szentírás-szemléletük és textusokon rágódnak, periferikus gondolatok körül jegeceskednek és így túllőnek a célon, mert oly szentíráskultuszt és tiszteletet ápolnak, amelyet a Szentírás, minden isteni tekintélye mellett sem kíván tőlünk és azért ez az Isten akaratának sem tekinthető. Ez a szellem már a régi zsidóság írásimádatával rokon és azonos lélektani okokra vezethető vissza és tényleg grammatolatriává, betűimádássá is fajul.

Mindez irányzatokkal szemben ott áll a Szentírás helyes és igazi megbecsülésének tiszta református gondolata, amely magasra emeli a Bibliát, mint Isten igéjét; vallja ma is mindazt, amit a hitvallások erre vonatkozólag teljes öntudatossággal tanítanak. Vallja tehát a Szentírás Istentől ihletettségét és éppen ezért abszolút tekintélyét, csalatkozhatatlanságát, önmagában hitelességét, autopistiáját, szükségességét, világosságát és minden egyéb tulajdonságát.

Hogy mi a református álláspont, látni fogjuk később, de megmondják nekünk a konfessziók is. A ref. hitvallások komolyan, következetesen vallják azt, hogy a Szentírás Isten igéje, külsőleg és belsőleg, formálisan és tartalmilag is. Amit az írók írtak, az nem a maguk tudománya, érzése, gondolata volt, hanem az Úr jelentette meg nékik; és amit szólottak, vagy leírtak, mint az isteni kijelentés orgánumai mondták és írták, a Szentlélek által e rend­ kívüli és egyetlen munkára előkészítve, képessé téve és megszentelve. Ami tehát tőlük jött, az a maga teljességében Isten igéje volt.

A modern teológia elvi álláspontjából kifolyólag tagad minden különös kijelentést és csodát és ennek következtében csak az általános kijelentést fogadja el. A Bibliában tehát nem lát mást, mint tisztán emberi iratok gyűjteményét ó-zsidó és ó-ker. vallásos jelleggel.

A félig orthodox álláspont (semi-orthodoxia), vagy általános keresztyénség elismeri már a különös kijelentést is Krisztussal a középpontban, de hiszi azt is, hogy ez a kijelentés a vallásos élményben és tapasztalatban (a hívő és gyülekezet tapasztalatában) tovább folytatódik. A Szentírás tehát nem egyéb, mint a Krisztusból folyó élet leírása. A Szentírás csak etikai ős vallásos tartalmában inspirált. Az írás tehát nem az Isten igéje, csak: “Isten igéje benne van a Szentírásban”.

Sebestyén Jenő: Dogmatika, I., 42-47

Kapcsolódó anyagok

A Szentírás

A református [kálvinista] keresztyénség álláspontja az inspiráció kérdésében

A református [kálvinista] teológia az ultra-ortodox mechanikus inspirációtannal szemben az organikus inspirációt vallja. Elismeri Isten döntő hatását, de megbecsüli azokat az írókat is, akiket Isten erre a célra kiválasztott. Első jellemvonása, hogy a divinumot feltétlenül Tovább…

A Szentírás

A kritika létjogosultsága és a bibliai tudományok problémái

Ami most már a kritikát illeti, egyfelől el kell ismernünk azt, hogy a kritikának bizonyos feltételekhez kötötten megvan a maga létjogosultsága, másfelől azonban a kritika ma olyan úton halad és olyan eredményeket produkál, hogy sok Tovább…

A Szentírás

A bibliakritika és a Szentírás ihletettsége

Minden kornak megvannak a maga uralkodó kérdései. Régen a Szentháromságtan és a Krisztológia volt. A reformáció korában a bűn és a kegyelem, és a hit által való megigazulás és a cselekedetek kérdése, a XIX. században Tovább…